10
mítosz a figyelemzavarokról
Írta: Lu Hanessian
Amikor a fiam nagyon kicsi volt,
az emberek nehezen kezelhetőnek tartották.
Boldog, energikus, kíváncsi,
kreatívan vezérelt, felfedező, cselekvő, kinesztetikus (mozgással
asszociálva tanuló) gyermek, aki azt akarta tudni, miért van
„konduktora” a vonatnak (kalauz) és a zenekarnak is (karmester),
aki csodálkozott azon, hogy a ketchup foltot hagy a piros pólón,
és aki 3 évesen megkérdezte tőlem, hogy mi a lélek.
A fiam olyan hangokat is
meghallott, amiket én nem. A zajnak olyan rétegeit, amik bántották
a fülét. A pénztárgép hangja az élelmiszerboltban. A
légkondicionáló zúgása. Az óra ketyegése. Azt mondta, hogy az
elméje millió rádióállomással volt tele, és az összes
ugyanakkor volt adásban.
Azt mondta, hogy ettől „izgága”
lesz. Mikor 7 éves lett, ez „nyugtalanra” váltott. 10 éves
korában ezt „hangyáknak” nevezte.
12 éves korára a „hangyákat
folyékony nitrogénba mártották, és teljesen összekenték őt”.
És azt mondta, hogy fáj a lába.
Elmondása szerint azért adott ki
hangokat és azért volt ütemes, azért beszélt néha hangosan,
hogy a hangokat ellensúlyozza a fejében, és azért mozgatta sokat
a lábát, hogy elmúljon a combjából a fájdalom.
Szemléletesen el tudta magyarázni
a biolumineszcencia fogalmát, de eltévesztette az iskolai feladat
utasításait, különösen, ha az volt a kérés, hogy gyorsan és
több lépésben hajtsák azt végre.
A tanárok néha azt gondolták,
hogy nem figyel.
„Túlságosan is figyelek” –
magyarázta nekünk iskola után frusztráltan. –„A fényekre, az
emberekre, a hangokra a folyosón, a tanár tekintetére beszéd
közben, arra, hogy körülöttem mit csinál a többi diák, és
minden másra.”
Nyugtalanság, himbálózás és
hangyák
Nem szükséges kifejezetten az
ADHD-ről beszélni, hanem elég az egyedi igényű gyerekekről is.
A fiam nem rendelkezik ADHD-val, de érti a tüneteit.
„Ha az emberek tudnának
együttérezni, és belehelyezkednének egy olyan személy bőrébe,
aki érzékeny a környezet összes ingerére, és valóban azt
éreznék, amit ő is, többé nem ítélkeznének olyan
hamar.”-mondja.-„És akkor a tanárok (és a szülők) nem
feltételeznék azt, hogy a gyerek lusta, goromba vagy nem
együttműködő.”
Ahhoz, hogy empatikussá váljunk,
és a tanulás és a növekedés hídjai legyünk, számításba kell
vennünk azt is, milyen régóta figyeljük mások egyedi
tapasztalatait és kihívásait, és milyen egyszerűen ítéljük
azokat rossznak, helytelennek vagy rendellenesnek.
Kétszáz évvel ezelőtt Dr.
Michael Crichton feljegyezte kilenseinek a beszámolóit saját
tapasztalataikról és érzékenységükről:
„Az emberek fel-alájárkálása
a szobában, ugyanott egy kicsi zaj, egy asztal elmozdítása, egy
hirtelen ajtózáródás, egy kicsit melegebb vagy hidegebb
hőmérséklet, túl sok vagy épp túl kevés fény: ezek mind
rontják a páciensek állandó figyelmét, mivel minden benyomástól
könnyen izgatottá válnak. Szédülnek, fejfájásuk van, és
gyakran akár olyan idegességi szinteket élnek meg, ami az őrület
határát súrolja. Ha az emberek ennek a gyakran előforduló
viselkedésnek a hatása alá kerülnek, sajátos módon hívják az
idegi állapotukat, ami eléggé kifejezi az érzéseiket. Azt
mondják, hogy nyugtalanok.”
Nyugtalanság. Himbálózás.
Idegesség. Hangyák.
Habár egyik sem hangzik túl
tudományosan, talán pontosabb kifejezések, hogy segítsék a
hasonlókat tapasztaló gyerekeket abban, hogy biztonságosnak
érezzék a kommunikációt, a kapcsolódást és, hogy a címkézés
által kijelölt határok nélkül tanuljanak.
Például
a figyelemhiányos hiperaktivitási zavar (ADHD) címkének hosszú
története van. 1968-ban hozzáadták a Diagnostic
and Statistical Manual of Mental Disorders-hez
(DSM).
Az
elmúlt 10 évben 53%-kal nőtt a 4 és 17 éves kor közötti,
ADHD-val diagnosztizált gyerekek száma, ami kb. 6,4 millió
gyereket jelent. Susanna Visser a CDC-től megállapította, hogy
több mint 10.000 kisgyermeket kezeltek ADHD-val.
A
gyerekeknek felírt erős pszichotikumok száma szintén növekedőben
van.
Az
USA rendelőiben az elmúlt 10 évben
negyvenszeresére nőtt a gyermekkori bipoláris rendellenességek
miatt tett látogatások száma.
Hiányosság
vagy többlet?
A
DSM
szerint egy ADHD-val diagnosztizált személynél az alábbi tünetek
némelyike, vagy akár mind is megfigyelhető:
Nehézség
a részletekre való odafigyelésben; gondatlan hibák elkövetése;
nemtörődöm és rendetlen módon elvégzett munka; könnyű
összezavarhatóság a tárgytól eltérő ingerrel; a folyamatban
lévő feladat megszakítása olyan jelentéktelen hangokra vagy
eseményekre fordított figyelemmel, amelyet mások gyakran nem
vesznek észre; képtelenség arra, hogy a feladatok és
tevékenységek során fenntartsa a figyelmet; nehezen fejezik be
azokat az iskolai vagy papírmunkákat, amelyek koncentrációt
igényelnek; gyorsan váltanak át egyik befejezetlen tevékenységről
a másikra; halogatás; feledékenység a mindennapi teendőkben (pl.
elfelejt találkozókat, vagy elfelejt ebédet készíteni magának);
kudarcot vall a feladat teljesítése közben; nem hallgat másokra,
és a társas helyzetekben nem követi a tevékenységek sorrendjét
vagy szabályait.
Azt
is tekintetbe kell venni, hogy a tehetség, az érzékeli folyamatok
kihívásai, és néhány táplálkozási hiányosság, mint pl. a
magnézium, cink és B vitamin hiánya, szintén hozzájárulnak a
listán szereplő legtöbb jellemző meglétéhez.
Nem
kétséges, annak, hogy a zaklatottság, stressz, alváshiány,
helytelen táplálkozás és a másokkal napi 24 órás
kapcsolattartás high-tech korában éljünk, agyunk figyelmi,
összpontosítási és emlékezési képességeivel fizetjük meg az
árát. A szükséges egészségmegőrző hozzájárulások nélkül
(pl. elegendő pihenés, helyes táplálkozás, immunerősítő
mindfulness („éberség”)praktiták és gyakorlatok) az agyunk és
az idegrendszerünk a fenti lista sok jellemzőjét hozhatja létre.
Ha
egy gyermek traumát, elhanyagoltságot, érzelmi vagy fizikai
bántalmazást, vagy szegényes összekapcsolódásokat tapasztalt
meg kisgyermekkorában, életének első néhány évében,
nagymértékben megnő az esélye annak, hogy a fenti tünetek
megjelenjenek a viselkedésében. Ha egy gyermeknek egyedi igényei
vannak, - például érzékszervi és hallási feldolgozási
nehézségei vannak -, és a gyereket félreértjük: nehezen
kezelhetőnek, ellenállónak, nem közreműködőnek értelmezzük,
következésképpen inkább büntetően semmint intuitívan
foglalkozunk vele, akkor valószínűleg szintén sok fenti jellemző
fog nála előfordulni.
Mai
kultúránkban az ADD egy öndiagnosztizáló vicc lett azon
„multi-tasker”-ek körében (több dolgot egyszerre végző
személy), akik nem tudnak koncentrálni, nem fejezik be a
projektjeiket, és a ház kulcsaival együtt a kocsi kulcsát is a
kesztyűtartóban hagyják.
Fenti
nehézségek listája természetesen nem képezi vicc tárgyát,
hanem emberségesebb megközelítést érdemel, hogy megértsük,
kezeljük vagy akár feloldjuk a szorongás efféle kognitív és
neoróbiológiai jeleit és jellemzőit. Előfordulhat, hogy az ADD
és ADHD újraértelmezése megkívánja tőlünk, hogy
újragondoljuk, mi az a „túl sok” vagy „túl kevés”, hogy
újradefiniáljuk a „hiányosság” fogalmát, hogy kibontsuk a
fenti jellemzőkben megbúvó ajándékokat, melyeket az optimális
és kapcsolódó oktatási környezet kap, és feltegyük a kérdést,
létezik-e még egyáltalán a „normális”.
Peter
Quily, aki 2003 óta tréningel ADHD-s felnőtteket,
„Figyelemtöbbleti Állapotnak” hívja a jelenséget.
„Ez
nem annyira hiányosság. Mi mindent látunk. ADD-vel alapvetően nem
jól szűrünk, ami azt jelenti, hogy többet látunk, hallunk,
érzünk, érzékelünk, mint ahogy mások teszik. Tehát több
érzéki benyomást élünk meg másoknál. Problémánk azzal van,
hogy túl kreatívak vagyunk, és a sok ötlet közül egyet kell
kiválasztanunk és azt végigvinnünk.”
„Reális
képem van az ADHD-ról.”- mondja. „Túl sokan tekintik az ADHD-t
pusztán patológiának. Csak a negatív oldalát nézik. De ha főleg
a betegségek és rendellenességek szemüvegén keresztül néztek
minket– mivel kizárólag ezeket keresitek – ki fogjátok hagyni
az előnyös jellemvonásainkat.”
Anne
Maxwell, író és terapeuta, ettől jobban nem is érthetne egyet.
Mindenféle egyedi igénnyel és saját tanulási stílussal
rendelkező gyermekkel foglalkozik. Maxwell visszaemlékszik arra,
amikor egy szülő elvitte hozzá a lányát, hogy segítsen neki, és
az aggódó és felbőszült anya azt mondta: „A lányom rosszul
viselkedik.”
Munka
közben azonban Maxwell nem vett észre rossz magatartást. Ezzel
szemben egy összetett történettel rendelkező örökbe fogadott
gyermeket látott, aki kisgyermekként még az utcákon kóborolt.
Az
édesanyja kifejtette: „Az apja kábítószer túladagolásban halt
meg, az örökbefogadó családtagnak pedig túl sok problémája
volt.” Ezután Maxwell feltette védjegyének számító kérdéseit,
olyan kulcskérdéseket, amelyek elmondása szerint képesek mindent
megváltoztatni: „Mi van akkor, ha ő nem probléma? Mit tudsz
róla? Mire van szüksége?”
Egy
héttel később az anya a követezőket jelezte vissza Maxwellnek:
„Amikor elvetettem azt a gondolatot, hogy ő egy probléma, és el
kezdett érdekelni, hogy mire van szüksége, minden sokkal könnyebb
lett.”
„Te
mit tudsz?”
Maxwell,
aki okleveles klinikai szociális munkás és játékterapueta, a
megalapítója a houstoni „Child and
Family Play Therapy Center”–nek (Gyermek és Családi
Játékterápia Központnak), ahol munkájával hozzásegíti a
családokat ahhoz, hogy képesek legyenek megtenni azokat a
változtatásokat az életükben, amit akarnak, és amire igényük
van.
„Amikor
megváltoztatod a nézőpontodat, és megváltoztatod a valóságodat.”
–mondja Maxwell.
Könyvében,
melynek címe „Tanítanál-e egy halat fára mászni?” és,
melyet barátaival és egyben kollégáival, Gary Douglas-szel és
Dain Heer-rel írt, Maxwell egy másfajta nézőpontot nyújt azokkal
a gyerekekkel kapcsolatban, akik „különböznek társaiktól, nem
kevesebbek, nem rosszak, nem hibásak, akik más módon tanulnak, nem
rosszabbul, nem tévesen.”
„A
probléma az, hogy arra bátorítják őket, azt mondják nekik, hogy
illeszkedjenek egy olyan tanulási módszerhez, ami nekik nem
működik, és aminek következtében úgy érzik, valami baj van
velük, hogy buták vagy lassúak, vagy nem tudják, hogyan
tanulhatnának.” – magyarázza.
Maxwell
el van ámulva az egyszerű kérdések erejétől, amelyek
kifejezésre juttatják kliensei legelemibb szükségleteit, vagy
akár tehetségüket és céljaikat is.
A „Mi
történt?” helyett azt kérdezd, „Te mit tudsz erről?”,
szorongásos helyzetben pedig a „Mi a baj?” helyett a „Mi a
helyzet?” kérdést tedd fel. Ez kinyitja az ajtókat, és kihozza
a gyerekeket a beszűkült gondolkodásmódból, a konfliktusból.
Olyan térbe lépnek, amely a sajátjuk.
„Azt
láttam, hogy még azok a gyerekek is, akik levertnek látszottak a
körülmények miatt, amibe beleszülettek, vagy amelyben adott
helyzetben találták magukat, valahogyan tudták, hogy a dolgok
lehetnének másképpen, lehetnének jobban.”
„Amit a
szülőknek mondanék az az, hogy elengedhetetlen tudni, hogy mi az
ADHD és mi nem az. Illetve, hogy olyan embertől gyűjtsenek
információt róla, aki valójában ismeri. Ha elhiszed a
mítoszokat, megerősíted őket. Akaratlanul is bántod a
gyermekedet a tudatlanság és félreinformáltság fenntartásával.
A tekintélyelvű nevelés épp ellenkező viselkedést vált ki. Ha
nem érted meg gyermeked agyának működését, azt, hogy miképp
tanul, kevésbé hatékony, stresszesebb szülő leszel, és ennek
eredményeképpen gyermeked is feszültebb lesz.”
Amikor
Emily Talley lányát az elmúlt évben ADHD-snak értékelték és
diagnosztizálták, a3 gyermekes Collinswood anyuka felismerte: „Nem
arról van szó, hogy szándékosan ellenállt volna. Ez nem
ellenszegülést mutat. Ez egy biológiai tevékenység. Úgy
gondolom, hogy szülőként egy ilyen diagnózis megengedi nekem,
hogy hálás legyek a gyermekemnek is.”
Mítoszok
és téves értelmezések
Az
alábbiakban 10 mítosz olvasható gyermekeink egyedi igényeiről és
képességeiről, amelyeknek az újraértelmezését és
újraformálását érdemes fontolóra venni.
1.mítosz: Képesnek
kell lenniük a koncentrálásra és a figyelésre.
Ez
a klasszikus „kellene”. Ritu Pandua szerint, aki Voorhees
jógaedző, „a befelé fókuszálás olyan képesség, amely segít
a gyerekeknek a kifelé fókuszálásban. Amikor megtanítom a
gyerekeknek a légzés erejét, hogy miképp irányítsák a
légzésüket a befelé fókuszáláshoz, és, hogy elfelejtsék az
összes, őket zavaró gondolatot és zajt, nagy váltást látok
bennük.” Ha a gyereknek gondja van a fókuszálással, előfordul,
hogy minden második percben dobol az asztalon, kibámul az ablakon,
vagy felkel a helyéről, mivel a koncentrálás képessége kihívás
neki. Talley hozzáteszi: „Azt hiszem, a lányomnak teljesebb
rálátása van, jobban érti az ADHD-t, az elméje és a teste
működését. Mostanra már felismeri a kioldógombjait azoknak az
időszakoknak, amikor nehezebb számára a fókuszálás, és azokkal
az eszközökkel is rendelkezik, amelyek hozzásegítik, hogy ismét
a saját középpontjába kerüljön.”
2.mítosz:
Szándékosan keverik a bajt.
Egyik
első osztályos sem azzal kel fel reggelenként, hogy szándékosan
bajt okozzon aznap. Ha baj történik, mindig rejlik mögötte egy
felderíthető kiváltó ok. A baj egy belső konfliktus külső
hatása, és, amikor mások reakciói is belekeverednek, a baj már
egy kapcsolati dinamikáról, és nem pusztán a gyerekről szól.
Maxwell hozzáteszi: „Nagyon sok gyermek unatkozik,
„alulösztönzött”, és nem tudja, hogyan kezelje azt, hogy
hibásnak tartja vagy butának érzi magát.”
3.mítosz:
Illeszkedniük kell a tanulási normákba.
Minden
gyermek egyedien tanul. Mivel az USA-ban 10 gyerekből 1-et érint az
ADHD, és diákok milliói vesznek igénybe speciális tanulási
igényeik miatt különböző szolgáltatásokat, a tanulási norma
eszméje egyre inkább tévesen meghatározottá, és gyakran
mérhetetlenné is válik. A tesztelés csak a történet egy részét
mondja el, és nagyon sok okos gyerek nem teljesít jól rajtuk. Az
egyedi igényű és tanulási stílusú gyerekek szembemennek a
normákkal.
4.mítosz:
Az ADHD magatartászavar.
Az
egyszerűen csak megfigyelt viselkedésből levont végleges
következtetés ritkán lesz pontos. A modern technika eljövetelével
már belátásunk nyílik az agyba, még egyenként a sejtekbe is,
hogy megfigyeljük az idegi kisüléseket és a velük megegyező
agyi működéseket, és nem csak azt, hogy melyik kéregállományban
történik, hanem a személy érzelmeit, érzékeléseit, és
gondolati folyamatait is láthatjuk. „Valójában, -mondja Quily,-
az ADHD nem viselkedésmód, hanem az agy szürke- és fehérállománya
közötti agyi kapcsolás és a térfogatbeli szerkezeti különbségek
adják.”
Az érzékszervi folyamatok kihívásai
megnyilvánulhatnak a viselkedésben is, de az agynak azon
képességében gyökereznek, hogy a belső és külső érzékszervi
információkat feldolgozza. Például azt mondani a gyereknek, hogy
ne duruzsoljon, olyan, mintha a gyerek agyától kérnénk azt,
hagyja abba az érzékszervi információk efféle feldolgozását.
5.mítosz:
A megküzdési mechanizmusuk nem megfelelő.
„Valójában,
- mondja Maxwell,- az ADD, ADHD, OCD-vel és autizmussal rendelkező
gyerekek teste és agya más, így eltérő igényeik vannak,
beszabályozással és mozdulatokkal szükséges őket lenyugtatni.
Amikor a gyerek enyhén megüti a lábát, a testét szabályozza.
„Ha azt akarjuk, hogy a gyerekek adaptívabb formáját sajátítsák
el a megküzdésnek, értenünk kell, hogyan tanítsuk a készségeket
kontextusba helyezve, hogy a játékon, elköteleződésen és
részvéten keresztül tényleg megtanulják és megszilárdítsák
őket.
6.mítosz:
A gyermeked nem ismeri az igényeit.
Az
egyetlen személy, aki igazán tudja, milyen a gyerekednek lenni, az
a gyereked. Eszerint, a legmegfelelőbb személy arra, hogy
megállapítsa, hogyan érez vagy mire van szüksége, szintén a
gyermeked. Ha azt mondja, nem tudja, csak azért van, mert még nem
lett megtanítva, hogyan vizsgálja az érzelmeit,
kényelmetlenség-érzetét, és szükségleteit illetve az sem,
hogyan fogalmazza meg és fejezze ki őket. Ez tanítható készség,
és ahogy nő, a saját érdekében minden egyes gyereknek meg kell
tanulnia az önérvényesítést. „Az, aki befelé-fókuszált,
kapcsolatban van önmagával, és így tudja, mire van szüksége, és
mit kell tennie.” – biztosítja Pandya, aki fiatalok százaival
dolgozik New Jersey környékén.
7.mítosz:
Mivel gyerekek, nincs rálátásuk arra, hogy mi történik.
Maxwell
szerint: „A szülők azt mondják: ’Honnan is tudhatná, hisz
csak egy gyerek?’, ’Túl kicsi volt ahhoz, hogy emlékezzen rá.’,
de a tény az, hogy valóban emlékszik, és olyan módon tapasztalja
meg a dolgokat, amit nem mindig tud neked elmagyarázni vagy
megmutatni.”
Quily, aki a
vancouveri intézet társigazgatója, még a következőket teszi
hozzá:
8.mítosz:
Ha ADD-d van, nem lehetsz jó az iskolában és nem lehet jó
munkád.
„Valójában,
-mondja,- nagyon sok kiscégtulajdonosnak van figyelemhiányos
zavara, és van 4 ADHD-s milliárdos is.” Talley szerint: „A
gyermekemnek ADHD-ja van. Csodálatos, éles eszű, kreatív lány,
és éltanuló.”
9.mítosz:
Ez már csak így van, és nem tud megváltozni.
„Ez
egy másik romboló tévhit az ADD-vel vagy feldolgozási
nehézségekkel rendelkező gyerekekről” – halljuk Maxwelltől.
– Nem csak a dolgok változhatnak meg, de segíthetünk a
gyermekeinknek is, hogy erőteljes és pozitív változáskatalizátorai
legyenek önmaguknak és a világnak is.”
10.mítosz:
Más emberek jobban ismerik a gyerekedet, mint te magad.
Quily
megjegyzi: „Minden szülőnek tudnia kell, mi az, ami a gyermekének
működik. Beszélgessenek más szülőkkel. A tudatlanság szégyent
szül. A társadalom nemcsak a gyermekedet szégyeníti meg, hanem
szülőként téged is. Az ADHD-val rendelkező emberek miatti
feszültség mértéke minden várakozást felülmúl.”
Forráscikk:
További
információkat itt találsz:
Anne Maxwell,
Gary Douglas és Dain Heer:
"Would You Teach a Fish to Climb a Tree?"
Fordította:
Szecskó Emese